Idő. Olyan kevés van belőle, mégis pazaroljuk, és hagyjuk peregni számolatlanul, mint ujjaink közül a homokszemeket.

Hány döntést tolunk odébb nap, mint nap, azzal, hogy 'majd'... Pedig a 'majd' ködös leple alatt megbújni, ez is egy döntés. Maradni egy helyben, duzzogni, morogni, a páncélunkba visszahúzódni az is az. Sokszor megesik, hogy félelemmel tölt el bennünket egy lépes az ismeretlen felé, de nem lépni, gyakran veszélyesebb, mint lendületet venni és gyorsan túljutni a nehezén. Veszélyesebb, mert elpuhít. Mert rossz reflexek vésődnek belénk. Mert vissza nem térő lehetőségektől és értékes tudástól, valójában az életünktől foszt meg. 

De miből is táplálkoznak a félelmeink? Amikor a tetteink mögé nézünk, gyakran a szüleink, az életünk meghatározó felnőtt szereplői köszönnek vissza. És az ő félelmeik... Ezért el kell döntenünk, hogy ha a tükörbe nézünk, őket akarjuk-e ott látni, és a 'neked ez nem sikerülhet', a 'mi nem vagy olyanok' beteljesülését, vagy egy GYŐZTEST, aki fél ugyan, de nekivág, aki nem hibátlan, de egyre jobb lesz. A tudatosan átgondolt, átírt, átprogramozott Önmagunkat.

Emlékszem Odüsszeusz kalandozásainak történetéből a Szirénekre, a csábító hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfákra. Gyerekként olvastam róluk először, de már akkor megéreztem, hogy ez a történet fontos tanulsággal fog szolgálni az életemben. Sokszor kell saját Kirkénknek lennünk és felkészíteni magunkat ezekre az eltérítő hangokra. A hangokra, amik nem biztos, hogy oda visznek bennünket, ahova megérkezni szeretnénk.

Döntenünk kell róla, hogy a mások félelmeiből, aggályaiból, bizalmatlanságából és gyengeségéből készült térképet követjük vagy azt az útvonalat, amit bajnokok, bajnoki attitűddel rajzoltak. Hogy letérünk-e a járt útról csak azért, mert hisszük, hogy a járatlanon több csodát és értéket fedezhetünk fel.