A felénk áradó ingerek, a külső kontroll, az elvárások, normák, súlya úgy présel maga alá bennünket, hogy lassacskán elveszítjük azt az erőt és hitet, ami gyerekként még a miénk volt. És miközben észrevétlenül bedarálnak bennünket a 'körülmények' és átveszik életünk irányítást, meghatározzák személyiségünket, még mindig abban a hitben élünk, hogy ez nagyon is mi vagyunk.

Nehéz kilépni, kikapcsolni, átprogramozni magunkat, mert nehéz lerázni a béklyókat, amíg azt sem tudjuk, hogy rajtunk vannak. De vannak érzések, testi tünetek. Feszültség, fáradtság... Egy vissza-visszatérő nátha... Egy hirtelen felbukkanó allergiás reakció... Egy vesegörcs, egy baleset, súlyproblémák, sérv... Leélheted az életed abban a hitben, hogy mindez véletlen. Hogy másokon múlik; a levegőn, a környezetszennyezésen, azon a tudomisén hányféle 'E'-n, amit megeszünk, a politikán, a családodon, a főnöködön... Vagy elkezdheted más szemmel megfigyelni magadat. A testedet, az érzéseidet, a miértjeidet.

Mi fog történni, ha az utóbbit választod? Először nagyon össze leszel zavarodva. Történt már veled, hogy hónapokig nem takarítottál, vagy láttál ilyen lakást? Ahol a mosogatóban kicsírázott a dinnyemag az ott hagyott edények között? Hát ilyen lesz. Sőt, még rosszabb. Mert a lakásod esetében világosan látod magad előtt a célt, és előre érzed az örömöt a rend, a csillogó tányérok láttán. Nézed a felfordulást és azt sem tudod, hol fogj neki, de nem kétséges, hogy rendet akarsz, ezért elkezded a pizzás dobozoknál. Összeszeded, préseled, kidobod. Flakonok, piszkos zoknik, és így tovább. Kezd összeállni a kép. Már látszik, hogy az egy kanapé, az meg ott egy fotel...

Így megy ez  a 'belső' rendcsinálásnál is. Egy dologgal kezdd. Nézz rá, merülj el a látványban. Ne megfejteni akard, az érzéseidre figyelj és hagyd, hogy kalandozzanak a gondolataid... Ha elakadtál, tegyél be egy zenét. Azt, ami engedi az érzelmeidet előhívni, melynek hullámain lebegve akár egy képzeletbeli utazásra is indulhatsz, ami segít, hogy kikapcsold a 'körülményeket', a 'viselkedést'. Csak hagyd, hogy eltöltsenek az érzések. Hagyd kibuggyanni a nevetést, a könnyeket, a haragot... Engedd magadnak, hogy ÉREZZ. Hogy olyan mélyen gyökerező érzéseidhez is eljuss, amikről rég elfeledkeztél, vagy el akartál feledkezni, mégis meghatároznak.

Időről időre vissza kell térnünk a gyökereinkhez, újra felidézni magunkban a gyereket, azt, aki még tudott álmodni... Emlékszem a 'kicsiség'-re. A 'meg kell enni' paradicsomleves betűtésztáira, a megzabolázhatatlanul terjedő vízfesték foltra a papírlapon, az ebéd utáni alvásra, a harisnyanadrágra, amit nyúztam, mert tetszett az egyre növekvő lyuk. Emlékszem a kis plédemre, az óvodai kirándulásokon, az otthon-szagú puhaságára, a jellegzetes öltésekre a szélén... Emlékszem, ahogy a természet lüktetett bennem, emlékszem a nap melegére, az évszakok megannyi színére, illatára, hangjára, a kert mindig változó arcára...

Milliónyi érzés kavarog bennünk, örömteliek is, fájdalmasak is, de ha nem nézünk rájuk, nem nevezzük nevén és nem helyezzük a megfelelő helyre őket, tovább kísérthetnek. Szabadnak lenni annyit tesz, hogy rá merek nézni, ki merem mondani, nevén merem nevezni. Hogy le bírom tenni a félelmet, a dacot, a haragot. A démonok nem eltűnnek, csak nincs többé olyan, ami belém kapaszkodhat. Mert nincs mibe kapaszkodnia. 

Mint a szellő, ami ki-be jár a ház ablakain... Jön és megy. Anélkül, hogy kárt tenne bármiben.