Gimnazistaként, 17-18 évesen, voltak ugyan elképzeléseim, mit szeretnék az életemben, de amit addigra már határozottan tudtam, mi az, amit nem.

Szüleim példája, a nevelés, az elvárások, amiket közvetítettek felém, szültek bennem sok dacot is. Nem akartam 'jó kislány' lenni. Jogot akartam hozzá, hogy lehessenek hibáim. Nem a tökéletesség érzése vonzott, hanem a felfedezés, az ÉLET maga. 

Szerettem megtanulni, megérteni dolgokat, de nem azért tanultam, hogy 'jó jegyeket' szerezzek, mert jól mutatnak az ellenőrzőmben... Hosszú frufrut növesztettem, a szemembe is lógott, de én szerettem így... Vonzottak az extrém ruhák, de pénzem nem volt rá, hogy megvegyem őket, ezért megtanultam varrni és terveztem magamnak. Egyszer például sikerült szert tennem egy nagy tekercs, méter széles gézre, és felfedeztem, hogy abból is lehet extravagáns darabokat készíteni... Unalmas volt a kék papír, ezért nyugatról (akkor még létezett ez a megkülönböztetés) beszerzett magazinokba csomagoltam a tankönyveimet... Voltak ugyanakkor értékek, amikhez a szívem mélyén ragaszkodtam.

Nem akartam cigarettát szívva, üvegből sörözve a téren 'lógni' a haverokkal, iskolát kerülni, csak hogy 'mások', korombeliek elfogadjanak. Mindig csináltam azt, amit élveztem és igyekeztem olyan emberek között lenni, akik a tudásukkal lenyűgöztek. Ezért aztán két amatőr színháznak is tagja lettem, meg egy mozgásműhelynek, amit mi lelkes amatőrök hoztunk létre... Statisztáltam, előadásokon szerepeltem, jazzbalettoztam, aerobikoztam és hétvégente színész mesterséget hallgattam Major Tamás és Bánki Zsuzsa fantasztikus színész-kurzusain. És ha épp nem volt más programom, gyakran beültem a Jeszenszky balett társulat próbáira és csak gyönyörködtem a mozgékony, izmos testek látványában, a mozgásban.

Valahogy már abban az időben megérintett, hogy nem akarom 'elkótyavetyélni" az időmet. Mert az idő érték. A legnagyobb értékünk. 

Egy párkapcsolat is a folyamatos változásról szól. Ezért ha két ember el is indul egy közös úton, nem biztos, hogy az az út mindvégig közös marad. Hiszek a fejlődésben, a fejlődés szükségességében, és hiszem, ha változunk, a fejlődésünk megállíthatatlan.

De egyetlen pár tagjai sem változnak egyformán. Más és más útravalóval indulunk és miközben különböző benyomások érnek bennünket, melyeket a magunk módján, különbözően is dolgozunk fel, messzire kerülhetünk egymástól. Van aki nagyokat lép, és van aki apró lépésekkel halad, ami egymás megértését még nehezebbé teszi. Sokszor hisszük mégis, hogy értjük egymást, mert jó ezt hinni. Egyszerűbb, kényelmesebb, konfrontálódás-mentesebb. Valójában azonban az egonk annyira harsány, hogy meg sem halljuk a finom jelzéseket. És mint ahogy a hagymahéjak, úgy építgetjük magunkban és egymásban a fájdalom, a dac, a sértettség rétegeit, míg már nem is tudjuk, hogy miért, csak azt, hogy fáj.

Csak ha elegendő közös érték maradt, ha megmaradt a szeretet, mint közös nyelv, akkor vagyunk képesek türelemmel, elfogadással, párbeszéddel áthidalni a különbségeket és megmaradni támogatni, együttműködni, egymást tisztelni, otthont és érzelmi biztonságot teremteni tudó PÁRNAK.

A legnehezebb tudni, mikor van itt az ideje a továbblépésnek. Hogy minél kevesebb sérülést okozzunk és szenvedjünk el. Először még csak az érzés van meg... Még nem értjük miért, de kényelmetlenül fészkelődünk... Amikor azonban már az összes kérdésünk elfogyott, az összes választ megadtuk és nem maradt közös cél, közös akaratból táplált továbblépés, ha a másik csak visszahúz, ha az építést a rombolás váltja fel, akkor két ember útja végleg különvált. Külön kell, hogy váljon.

Az utunkat nem mindig mi tervezzük, van, hogy az út tervez minket.

Bak vagyok, aki nehezen mond le a tervezésről, a céltudatos lépésekről, ugyanakkor sokszor megtapasztaltam, ahogy a dolgok áradnak, egyszerűen nem lehet egy korábbi gondolkodással kezelni őket. Ami tegnap működött, ma már múlt idő. Egyszerűen magunkba kell szívni és hagyni, hogy tapasztalataink önálló életre keljenek bennünk és magunk váljunk az úttá. Nem lehet mindig AKARNI, hagynunk kell magunkat megfigyelővé válni.

De a mai világunkban, amikor óriási információ tömeg árad felénk, ami mind valamerre irányítani akar bennünket, mire mondjunk igent vagy nemet? Miben merüljünk el és mi az, amin engedhetjük átsiklani a tekintetünket? Sokszor pont azért elégszünk meg félmegoldásokkal, mert nincs időnk mindent befogadni és egyszerűen időt akarunk nyerni. Nem olvasunk elmélyülten... nem beszélgetünk igazán... kérdezünk, de meg nem hallgatjuk a választ... nem kopogtatunk be az ajtón, csak írunk egy e-mailt... nincs időnk terített asztal mellé ülve élvezni az ízeket, csak bekapunk valamit... nem szánunk időt a kedvteléseinkre, helyette mások örömeit nézegetjük... nem mozgunk eleget, hogy a testünk kedvére tegyünk, vagy ha tesszük is, gyakran csak tovább űzzük magunkat... sajnáljuk az időt rá, ezért keveset alszunk... nincs időnk udvarolni, elcsábulni, szikla peremén, láblógázva üldögélni, nincs időnk ÉLNI. 

Ha nem vagyunk elég éberek, előbb-utóbb azon kaphatjuk magunkat, hogy már rég nem a mi kezünkben van a kormányrúd. Hogy nem mi alakítjuk önnön személyiségünket, hanem más emberek, a reklámok, a pénz, a pénzért megvásárolható javak. És miközben kikapcsoltuk valódi érzéseinket, érzelmeinket, zsarolhatókká is váltunk. A pénz által, a pénz forrása által. 'Örülj, hogy munkád van, hogy dolgozhatsz.' És mi dolgozunk. De miért is? Nem azért mert az a munka izgalmas, élvezetes, értékes, mert adunk vele, mert teremtünk általa, mert közelebb visz a legmélyebb, legvalódibb vágyainkhoz, hanem a pénzért. Hogy megvegyünk valamit, amit fél év múlva kidobunk, lecserélünk, elfelejtünk. Fogyasztói társadalom... De tényleg azt akarjuk fogyasztani, és annyit belőle?

Ha boldog akarsz lenni, ha tényleg, igazán hiszed, hogy neked is jár, hogy a tiéd is ott van, csak meg kell találnod, túl kell látnod a megvehető izéken, és először magadon kell 'dolgoznod', magadba kell fektetned. Időt, pénzt, energiát, és tágítanod kell az ismereteid határait. Mindezt azért, hogy közben felfedezd, megismerd önmagadat is.

Egy üzleti konferencián ültem vendégként, ahol az előadó mintha minden szavát egyenesen nekem szánta volna. Olyan volt, mintha felébresztettek volna egy mély álomból. Ráébredtem, hogy a hullámokat szelve, miközben minden figyelmemet lekötötték a megoldandó feladatok, elfelejtkeztem önmagamról. Homályba vesztek a céljaim, a saját, valódi örömeim. Hajósinas lettem a saját hajómon. Eszembe jutott az egykori kislány, aki olyan nagyon szeretett játszani, képzelete szárnyán szárnyalni és könnyek gördültek végig az arcomon, megállíthatatlan, mindent elmosni akaró könnyek.

A műtőasztalon vártam az altatóorvost. Mindenki más talán félt volna abban a pillanatban, de én tudtam, hogy nekem 'dolgom' van még, nekem fel kell ébrednem.

20 évvel korábban már megéltem hasonlót. Akkor is nyugodt voltam, telve bizalommal, mint aki csak a végét várja egy rossz filmnek, hogy azután megnézhessen egy másikat.

Az orvostudomány jelen állása szerint meg kellett volna halnom, de az én Könyvemben ez másképp szerepelt.

A testemmel küzdöttem. Gyenge voltam, erőtlen, minden kis mozdulat óriási munkának tűnt, de épp tavaszodott, a Nap ragyogott, a fák rügyet bontottak és virágba borult minden; a természet is ÉLT. Akkor kerültem igazán közeli és bensőséges viszonyba a tavasszal.

És akkor kezdtem felfigyelni a jelekre is. 

Negyedikes gimnazista voltam, és egy alkalommal Weöres Sándor, Az éjszaka csodái című versét írtuk színpadra. Egy álmot 'játszottunk el', ahol álomszerű dolgok mozogtak, álomszerű lassúsággal beúszva a színpadképbe. Én személyesítettem meg a Tejes-embert.

"Tejes-ember a kéményen

üldögél, mint nyári réten,

kisgyermek lett újra szépen,

mézes-kenyér a kezében.

Távol, öreg bükkfa alatt

labdázik egy fiú-csapat,

ő a szemét rajta-felejti,

mézes-kenyerét halkan leejti,

kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,

s eltűnik az éj csipkéi mélyén."

Igen, de hogy lehet egy kenyeret, bármit olyan lassan leejteni, hogy az legyőzve a gravitációt, ilyen álomszerű maradjon? Ez a kérdés foglalkoztatott szüntelenül a próbák alatt, de valahogy végig tudtam, mire az előadásra kerül a sor, a megoldás is meglesz. Akartam, hogy jó legyen. Hogy olyan legyen, mint az álmaimban... Ezért éjjel és nappal erre fókuszáltam a figyelmem.

És eljött a pillanat... Az előadás nagy pillanata, amikor már minden a helyén volt, már csak egyetlen dologra kellett összpontosítanom... amikor minden érzékszervem, idegrostom csak arra a bizonyos mézes-kenyérre figyelt, aminek lebegnie KELLETT... És akkor, mintha az a szelet kenyér mit sem tudna a gravitációról, fittyet hányva arra, hogy más, 'normális' kenyerek mit tennének ilyenkor, az a kenyér a világ legtermészetesebb módján, egyszerűen lelebegett egyik kezemből a másikba.