Elsőre nem úgy festett, mint álmaim lovagja. Idősebb volt nálam, kicsit már őszült is, a nevével is nehezen barátkoztam, de első pillanattól kezdve 'nyomult". Nem lehetett nem észrevenni, nem tudomást venni róla, ráadásul a humora mindenre gyógyírként hatott. Teltek a hónapok és a külsőségek mögött lassan kezdtem ŐT is meglátni.

A szerelem úgy zúdult rám, mint egy mindent elsöprő felismerés, hogy kiteljesedhetek. Megélhetem a nőt, a gyengédet, a buját, az érzékit és szenvedélyest... Az asszonyt és anyát... Hagytam, hogy megtörténjen, hogy átjárjon, magával ragadjon. És sodort az ár, de én tudtam, hogy ez az én folyóm, az én hajóm. Az évek pedig múltak. Mit múltak? Robogtak. Egy pici gyerekek... kettő... óvoda... iskola... amikor egyszer csak felemeltem a tekintetem.

Ki tudja, meddig néztem volna még a már nem is létező hajóm korhadozó deszkáit, ha nem jön egy betegség. Egy amolyan rejtélyes, senki nem tudja az okát tünettel. Nem volt súlyos, de ahhoz pont elég volt, hogy foglalkoznom kelljen vele, hogy foglalkoznom kelljen magammal. És amikor így végre szétnéztem, csupa ismeretlen dolog nézett vissza. 

Nem tudtam, mi történt, mi változott meg, hol veszítettem irányt, de éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Sőt, már azt sem tudtam, hol van az én helyem. Elkeveredtem... 

Van úgy, hogy a válaszokat keressük, de még a kérdéseink sincsenek meg. Csak érzések vannak. Érzés, hogy valamit meg kell találnom. Valamit, amiről addig azt sem tudtam, hogy az enyém.

Amikor bezárkózol és hagyod magad beleragadni egy rossz érzésekkel teli állapotba, olyan gyorsan kezdesz süllyedni, mint akit örvény ragad el. Nincs más megoldás, erőt kell gyűjtened és elrugaszkodnod. Mert ha már látod a színeket, a fényeket, könnyebb eligazodnod, mint a hullámok sötétjében. Csak nézz szét.

Március idusa volt és azon a kicsit borongós délelőttön úgy tűnt, mindenki boldog, és a márciusi ifjak lendületével lepték el az utcát a fiatalok, csak én vonszoltam magam a cipőm orrára szegezett tekintettel, hónom alatt vaskos tanulnivalóval.

Akkoriban a főiskolai felvételire készülve gyakran éreztem lelki közösséget kedvenc költőmmel, József Attilával, és ha nem is a „rakodópart alsó kövén”, de a Duna parti lépcsőkön sokat üldögéltem.

Mitől lehet egy tini boldogtalan? Kérdezném ma nagyon felnőtten, de ez a felnőtt a választ is tudná... Na, igen. Szerelmes voltam. De akkor már hajlottam rá, hogy azt higgyem, abba az egyetlen fiúba sikerült beleszerelmesednem, aki ezt nem élete legnagyobb ajándékának tekinti. Pedig én olyan színes repertoárral igyekeztem kitűnni, amit csak különös okkal lehetett nem észrevenni; buzgón tanultam, hogy a jegyeimmel elkápráztassam, minden lehetséges iskolai szereplést elvállaltam, hogy a figyelmét magamra vonjam... Ma már tudom, vannak dolgok, amik nem működnek, nem működhetnek, mert akkor és ott nincs meg minden, ami a működésükhöz szükséges... A legjobb, amit tehetsz, hogy mész tovább és hagyod, hogy a dolgok a saját természetük rendje szerint 'éljenek'. Aminek érnie kell érjen, aminek mennie kell, menjen.

Egy reménysugár maradt csak, az a röpke tanítási szünet, amit az ünnep okán élveztünk. De szemeim előtt hiába lebegett a kettesben töltött nap áhított képe, valamin ez is elcsúszott és lázadó, magányba-menekülő kamasz énemre hallgatva épp a kedvenc menedékhelyem felé tartottam, amikor megszólított egy ismerősöm és bemutatta a barátját.

Egy röpke pillanat volt, és egy döntés... Amiért életem egyik legfontosabb ajándékát kaptam, a fiaimat.

A születéssel együtt a szüntelen változás útjára is lépünk. Nap, mint nap tágul tapasztalataink és tudásunk tárháza és így, vagy úgy, de alkalmazkodunk is.

A gyerek először másol. Másolja a szülőt, a felnőttet. És sok tekintetben ez a másolódás alakítja az életünket még felnőtt korban is, még ha addigra át is esünk egy-két dackorszakon... A másolás a könnyebb út és sok tekintetben a biztonságosabb is. De semmiképp nem a legőszintébb. 

De ha szülőként egy olyan gyerkőccel ajándékoz meg a sorsod, mint engem, aki sokat kérdez, ugyanakkor nem elégszik meg egy kevésbé átgondolt félmegoldással, egy lerázós félmondattal, ami nagyjából annyit jelent, „mert én azt mondtam”, bizony, előbb-utóbb el kell gondolkodnod a saját miérteden. 

Szembesülni Önmagunkkal sokszor megrázó élmény, rádöbbenni, milyen sok szavunk és tettünk mögött nem húzódott meg valódi, érzelemmel is megtámogatott döntés, csak másolatok, a szüleink vagy más, az életünkben domináns felnőtt szavai, tettei köszönnek vissza benne. De megismerni a VALÓDI válaszainkat kétségkívül a legegészségesebb útja a fejlődésünknek.

Szülőként jó okot és lehetőséget is kapunk, hogy folyamatosan tanuljunk valami újat önmagunkról is.

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi az, ami a felnőttek hozzáállásában egyfajta elidegenedést váltott ki belőlem, de ennek ellenére, vagy tán pont ezért, hatalmas érdeklődéssel kezdtem szemlélni a világot magam körül. Ez egybeesett a kamaszkorral, és míg sok kortársam visszavonult a négy fal közé, a pattanásaival és a hormonális változásokkal együtt változó testével összezárva, én kifelé törekedtem és falni akartam az életet; mindenbe belekóstolni, amibe csak lehetett, kipróbálni, megtapasztalni, belemerülni. Valahogy biztos voltam benne, hogy szükségem van ezekre az élményekre, hogy a magam útjára rátaláljak.

Nem hiszek a 'véletlenben'. Talán nem is hittem. Ezzel szemben hiszek a vonzás törvényében. Hiszem, hogy rezgéseinkkel azokat az embereket és dolgokat vonzzuk magunkhoz, melyek képesek megteremteni számunkra a fejlődés, a továbblépés közegét.

Nem tudom, milyen lett volna az életem, ha testvérem születik... Sokáig nagyon-nagyon vágytam rá, mert tudtam, hogy valahol, a csillagokon innen vagy túl, létezik... Idővel aztán megbékéltem a ténnyel, és inkább egyfajta lehetőségként tekintettem 'egykeségemre', mert megtanított egyedül lenni, és a képzeletemet használva játszani, álmodni. És imádtam olvasni. Nem csak regényeket, verseket is, és, bár kezdetben nagy szégyellősen, titokban, elkezdtem írogatni.

Rendkívül hálás vagyok az érdeklődés és a képzelőerő adományáért. Később mindkettő megéléséhez varázslatos lehetőséget teremtett a színház, ami kamaszkorom játéktere, felnőtté válásom egyik fontos lépcsője volt. A szerepek arra sarkalltak, hogy ismerkedjem önmagam mélyebb dimenzióival, a motivációimmal, az örömeim és a fájdalmaim mélyére tekintsek. Ennek köszönhetem, hogy kifejlődött bennem a vágy, hogy megpróbáljak mindent igazán, a szó legteljesebb értelmében látni és megélni.

Ma már azt gondolom, a 'csodák' részei  a mindennapjainknak. És ha elégszer tapasztaljuk, már nem is csodáknak tartjuk, hanem természetes jelenségeknek. Olyan nagyszerű adományok ezek, melyeket mindannyian birtoklunk, csak épp nem mindenki ismeri ezt föl, vagy ha föl is ismeri, még nem áll nyitva rá, hogy befogadja. Talán, mert túlságosan eltávolodtunk attól a világtól, amit a hitünk alakít, és belemerültünk abba, amit a sémák és az ego.

Emlékszel? Kérdeztem egy barátomat nemrég egy gyerekkori emléket felidézve, amiről hamar kiderült, hogy mindketten másképp emlékszünk rá.

Végül jót nevettünk az egykori gyerekes történeten, de még az elválásunk után is az járt a fejemben, milyen könnyen kategorizálunk. Van egy élményünk valamiről vagy valakiről és azonnal ráaggatunk egy címkét.

Már gyerekkorban is címkéztünk... Hallottuk a szüleinktől, ahogy beszélnek valakiről és megtanultuk. Igen, ő az a 'nyafogós', ő az az 'erőszakos', ő az a 'bice-bóca'... Így nőttünk fel. Pedig ha alaposabban meg akarnánk ismerni valakit... De nem akarjuk. Mert így egyszerűbb. Kényelmesebb. Aztán eljön a pillanat, amikor épp nyitva van a szívünk és engedjük, hogy az érzéseink átvegyék a gyeplőt, amitől rövid időre elfelejtünk ránézni a címkére. És akkor... ott... felfedezünk egy EMBERT.

"- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Nem találják meg - mondtam. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák… - Minden bizonnyal - feleltem. - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni."