Gimnazistaként, 17-18 évesen, voltak ugyan elképzeléseim, mit szeretnék az életemben, de amit addigra már határozottan tudtam, mi az, amit nem.

Szüleim példája, a nevelés, az elvárások, amiket közvetítettek felém, szültek bennem sok dacot is. Nem akartam 'jó kislány' lenni. Jogot akartam hozzá, hogy lehessenek hibáim. Nem a tökéletesség érzése vonzott, hanem a felfedezés, az ÉLET maga. 

Szerettem megtanulni, megérteni dolgokat, de nem azért tanultam, hogy 'jó jegyeket' szerezzek, mert jól mutatnak az ellenőrzőmben... Hosszú frufrut növesztettem, a szemembe is lógott, de én szerettem így... Vonzottak az extrém ruhák, de pénzem nem volt rá, hogy megvegyem őket, ezért megtanultam varrni és terveztem magamnak. Egyszer például sikerült szert tennem egy nagy tekercs, méter széles gézre, és felfedeztem, hogy abból is lehet extravagáns darabokat készíteni... Unalmas volt a kék papír, ezért nyugatról (akkor még létezett ez a megkülönböztetés) beszerzett magazinokba csomagoltam a tankönyveimet... Voltak ugyanakkor értékek, amikhez a szívem mélyén ragaszkodtam.

Nem akartam cigarettát szívva, üvegből sörözve a téren 'lógni' a haverokkal, iskolát kerülni, csak hogy 'mások', korombeliek elfogadjanak. Mindig csináltam azt, amit élveztem és igyekeztem olyan emberek között lenni, akik a tudásukkal lenyűgöztek. Ezért aztán két amatőr színháznak is tagja lettem, meg egy mozgásműhelynek, amit mi lelkes amatőrök hoztunk létre... Statisztáltam, előadásokon szerepeltem, jazzbalettoztam, aerobikoztam és hétvégente színész mesterséget hallgattam Major Tamás és Bánki Zsuzsa fantasztikus színész-kurzusain. És ha épp nem volt más programom, gyakran beültem a Jeszenszky balett társulat próbáira és csak gyönyörködtem a mozgékony, izmos testek látványában, a mozgásban.

Valahogy már abban az időben megérintett, hogy nem akarom 'elkótyavetyélni" az időmet. Mert az idő érték. A legnagyobb értékünk.