Egy párkapcsolat is a folyamatos változásról szól. Ezért ha két ember el is indul egy közös úton, nem biztos, hogy az az út mindvégig közös marad. Hiszek a fejlődésben, a fejlődés szükségességében, és hiszem, ha változunk, a fejlődésünk megállíthatatlan.

De egyetlen pár tagjai sem változnak egyformán. Más és más útravalóval indulunk és miközben különböző benyomások érnek bennünket, melyeket a magunk módján, különbözően is dolgozunk fel, messzire kerülhetünk egymástól. Van aki nagyokat lép, és van aki apró lépésekkel halad, ami egymás megértését még nehezebbé teszi. Sokszor hisszük mégis, hogy értjük egymást, mert jó ezt hinni. Egyszerűbb, kényelmesebb, konfrontálódás-mentesebb. Valójában azonban az egonk annyira harsány, hogy meg sem halljuk a finom jelzéseket. És mint ahogy a hagymahéjak, úgy építgetjük magunkban és egymásban a fájdalom, a dac, a sértettség rétegeit, míg már nem is tudjuk, hogy miért, csak azt, hogy fáj.

Csak ha elegendő közös érték maradt, ha megmaradt a szeretet, mint közös nyelv, akkor vagyunk képesek türelemmel, elfogadással, párbeszéddel áthidalni a különbségeket és megmaradni támogatni, együttműködni, egymást tisztelni, otthont és érzelmi biztonságot teremteni tudó PÁRNAK.

A legnehezebb tudni, mikor van itt az ideje a továbblépésnek. Hogy minél kevesebb sérülést okozzunk és szenvedjünk el. Először még csak az érzés van meg... Még nem értjük miért, de kényelmetlenül fészkelődünk... Amikor azonban már az összes kérdésünk elfogyott, az összes választ megadtuk és nem maradt közös cél, közös akaratból táplált továbblépés, ha a másik csak visszahúz, ha az építést a rombolás váltja fel, akkor két ember útja végleg különvált. Külön kell, hogy váljon.