Mindig éreztem, hogy bennem egy NŐ lakik. És hamar kezdtem felfedezni a határait is.
Azzal kezdődö
tt, hogy imádtam a ruhákat és a cipőket. Persze, kicsiként még Anyukámét. A pöttyöset, a csíkosat, a muszlint, a selymet... Mindegy volt, csak bele lehessen bújni. Beöltöztem és kitaláltam hozzá valamilyen szerepet. Hamar hozzászoktam, hogy ez a felnőtteknek is tetszik, elhalmoztak dicsérettel, én ettől pedig még jobban szárnyra kaptam. Énekeltem, szavaltam hozzá és bárkivel lazán szóba elegyedtem...
De az óvodában ez már nem mindenkinek tetszett. Az óvónők szerették volna, ha más is szóhoz jut mellettem, ha nem mindig én vagyok a középpontb
an, ezért megállás nélkül panasz volt rám. Így aztán ami korábban 'édes' volt, egyre kényelmetlenebbé vált a szüleim számára és megpróbálták a lobogó lángnyelveimet kicsit leszabályozni..
De ki tudhatta, mi is az a 'kicsit', amikor az én lángjaimról volt szó, azokról, amik ráadásul kifejezetten rosszul tűrtek mindenfajta szabályozást. Úgyhogy egyszer világgá is mentem. Na, nem igazán, mert ahhoz nem volt merszem, csak úgy csináltam, mintha, és elbújtam a garázsban, a kocsink ülése alatt. Hallottam, ahogy keresnek, aztán egyszer csak elcsendesedett minden. Kiderült, hogy Apám felfedezte a rejtekhelyem, de Ő is tudott úgy csinálni, mintha... Mert nem kerestek, végül unalmassá vált a kuksolás azon a szűk helyen, és előbújtam. És míg én azt is gondoltam, ez igazán kegyes gesztus lesz a szüleim felé, ők, és különösen Apám tenyere nem így gondolták.
Engem azonban nem olyan fából faragtak, aki meghátrál, úgyhogy általános iskolába lépésem is azzal kezdődött, hogy a szüleim rendre pironkodva ültek a fogadóórán. Mivel jól tanultam, és mindenből ötösöm volt, nehezen lehetett rám húzni, a 'rossz gyerek' jelzőt, de mindenképp 'problémás' gyereknek számítottam. Ekkor határozták el a szüleim, hogy stratégiát váltanak és beírattak hittanra.
Addig semmi tudatos kapcsolatom nem volt Istennel, de ez egy csapásra megváltozott. Lett egy szuper társam, aki mindig velem volt, akivel megbeszélhettem a gondjaimat, akinek kérhettem a segítségét... Sóvárogtam egy testvérre, és lám, megkaptam Istent és az Ő fiát. Lelkes voltam és lelkesen vetettem bele magam a hit tanulmányozásába. Megtanultam befelé fordulni, magamra figyelni. Áldásnak éltem meg a békét, amit mindez hozott a lelkembe. De a szüleimet megrettentette ez a változás. Ők nem apácának szántak engem, csak szerettek volna egy kicsit megzabolázni, úgyhogy az elsőáldozást követően visszatereltek a 'normális' iskolások életéhez és szombatonként nem hittanra mentem azután, hanem különtornára. De az útravaló, amit azokban az időkben kaptam, velem maradt.
Akkor léptek az életembe a fiúk. Legalábbis akkor figyeltem fel rájuk és az udvarlásukra. Persze, ezek eleinte inkább voltak civakodások, de határozottan az érdeklődést jelezték. És én szerettem. Mi több, folyton kiprovokáltam a figyelmüket. De amikor egyszer vörös nyakkal érkeztem haza, mert agyoncsókolgatott az egyik 8 éves, Apám elém jött az iskolához. Jól látta, amint egy kismacska a farkincáját magasra tartva, fejét hátraszegve kilép a kapun, a kandúrfalka pedig utána, miközben ő vadmacskákat meghazudtoló elszántsággal, lassan, kiélvezve a pillanatot vonul előttük. Apám azonban nem fogadta büszkén duzzadó kebellel, hogy ez a macskaféle pont az ő kislánya, inkább volt egy várát védelmező lovag, aki kardját is kész használni. Végül a főkolompos egy vörös füllel és pedig némi sarokban térdeléssel megúsztuk.
Bevallom, Apám haragjától sokáig féltem, de erre a történetre mégis inkább úgy emlékszem, mint (még) hártyavékony karmaim próbálgatásának, nővé válásomnak egyik jelentős állomására.
