A napokban akaratlanul fültanúja voltam egy lépcsőházi beszélgetésnek két hölgy között, ami arról szólt, mi is a baj a mai fiatalokkal. Mert hogy baj az van velük, egyikük otthonkában, másikuk felírótáblával a kezében, ebben tökéletesen egyetértett. Az egész jelenet hasonlított egy Tarantino filmhez, amikor nem vagy biztos, hogy ez most álom vagy valóság, de az egészet áthatja valami sajátos, groteszk fintor.

A mai fiatalokkal az a baj, hogy nem értjük őket. Ahogy bennünket sem értettek a szüleink, mert nem is beszélgettünk velük. Mert azt éreztük, hogy nevelni és nem megérteni szeretnének bennünket. Hogy a saját értékrendjüket akarják lenyomni a torkunkon és a lázadásunk pusztán annak a jele volt, hogy mi ezt nem akarjuk. És ahogy nem akartunk háborúról, ötvenhatról meg hasonlókról példabeszédet hallani, a mi gyerekeink sem kíváncsiak a bezzeg az én időmben történeteinkre. Nem a fészbukozás fog bennünket modern felfogású szülőkké tenni, hanem az, ha elfogadjuk, ők a mában élnek és itt akarnak boldogok lenni. És minél többet példálózunk a múlttal, csak azt érjük el, hogy nem partnerként tekintenek ránk, csak egy leporolni való bútordarabra.

Igen, a mai fiatalok cigiznek. Cigiztünk mi is. Egyedül, társaságban, a lugasban, az iskolai WC-ben. Egy szálat, tízet, dobozszám. Mikor, kinek, mennyi tellett a zsebpénzből, és abból, amit a be nem fizetett ebédpénzből spóroltunk össze. Mégsem lett mindannyiunkból dohányos. És ittunk is. Energiaitalt nem, mert az nem volt, de Hubit meg császárkörtét annál többet. Meg kannás bort, ha az volt a faluban az osztálykiránduláson, de nem lettünk mind alkoholisták sem. Igaz, közben nem nyomkodtuk a kütyüinket, mert kütyüink sem voltak, de nekünk is volt hosszú, meg zsíros, meg hidrogénezett hajunk, meg feketére keretezett szemünk, meg szivárvány színekben pompázó körmeink. Meg extrém ruháink is voltak, bokáig érő, meg mini, hol kék a zölddel, hol meg piros rózsaszínnel. És pulcsit hordtunk télen-nyáron és mínusz tízben sem gombolkoztunk be, és a dzsekiből mindig kint volt a derekunk. Mi is fáztunk, de kit érdekelt. És lógtunk is. A buszon, suliból, edzésről. És mi sem tudtuk, mit köszönjünk, ezért nem is köszöntünk, nem voltunk udvariasak, de hangosak azok igen. Meg szemtelenek is. Időssel, fiatallal, válogatás nélkül. Mert a rágógumizós, lazázós életstílushoz ez volt a menő. Nekünk ez volt a lázadásunk. 

Persze, volt aki nem lázadt, aki beletörődött, akinek mindegy volt... Vagy bölcs volt, és már tízévesen tudta, hogy a cigi szív- és érrendszeri, meg minden egyéb megbetegedéseket okoz, és a tudás az előrejutás egyetlen módja, ezért kiemelkedő szorgalommal tanult. Sőt, tepert a jó jegyekért. Még oroszból is, mert az aztán nagyon kellett. 

Amikor mi gyerekek voltunk, még volt endéká, vasfüggöny, bár akkor még nem tudtuk, hogy egyszer így fogják hívni, piros útlevél meg kék, és nem mehettünk csak úgy 'nyugatra'. Nekünk internet helyett még IM-ünk volt és burzsujnak hívtuk, aki kijutott Jugóba vagy Bécsbe és hozott Bravo-t meg Popcorn-t. És akinek volt egy saját Pink Floyd lemeze is, persze, bakelit, meg Levi's farmere, arra úgy néztünk, mint az istenre. Takarékbélyeget gyűjtöttünk és ilyen álmaink voltak, mint Camping bicikli. Igen, szerettünk biciklizni. Szerettünk volna tévézni is, de műsor az nem nagyon volt benne. A mi szüleinknek még Skodája volt, meg Trabija, a tehetősebbeknek Ladája, éveket vártak rá, míg átvehették, és a telekre jártunk vele hétvégente, nem shoppingolni. Ezért nem jogosítványt kaptunk érettségire. Mi még fülkéből telefonáltunk telefonérmével, már akinek lehetett, akinek nem, annak táviratot küldtünk meg képeslapot. Ezért tudtunk írni és toll is mindig volt nálunk, valamelyik zsebünkben hordtuk, de mindig szétesett és akkor kék tinta lett minden, amit anyukánk betett a nagymosásba. A mosás is külön project volt, és amikor végre lett automata mosógépünk, olyan gumiizét kellett alátennünk, hogy ne ugráljon be a nagyszobába.

A mai fiatalok már nem egy ilyen világba születtek, és semmi értelme naponta elsorolnunk, miért volt sokkal nehezebb nekünk. Mert ha úgy gondoljuk, nekünk nehezebb volt, míg nekik csupán sétagalopp az élet, csak azt igazoljuk, hogy nem látjuk az igyekezetüket, a küzdelmüket. Hogy már elfelejtettük, mi is egyetlen dolgot szerettünk volna, jogot ahhoz, hogy a saját értékrendünket megalkossuk. Ők sem akarják bebiflázni az élet nagy igazságait, hanem meg akarják azt tapasztalni. Hibákkal, tévedésekkel, csalódásokkal, öröm és bánatkönnyekkel együtt, ha azzal jár. A mai fiatalok éppen olyan bátrak, mint mi voltunk, csak bíznunk kellene bennük, ahogy mi is pont ezt igényeltük a szüleinktől. Végigélték hogy elválunk, hallották ahogy szidjuk a rendszert, a főnököt, a tanárt, hogy hazudunk magunknak, egymásnak, hogy keressük az utunkat a világban, de nem adták fel, hogy ők is megtalálják az igazi társat, az igazi életcélt és azzá váljanak, akikké nekünk vagy sikerült, vagy nem. Ezért inkább elmennek albérletbe, vidékre, Pestre, külföldre. Ahogy mi is tettük. Aztán néha, amikor nagyon nem bírják, hazatelefonálnak. Vagy mert egyszerűen, nem mondják, most még nem, de hiányzunk nekik. 

Nekünk sem voltak tökéletes szüleink, és mi sem lettünk azzá. És ha szülők lesznek, ők sem lesznek azok. Nem kell mindent értenünk, csak elfogadnunk őket olyannak, amilyenek, és türelemmel, szeretettel állni mellettük, amíg felnőnek.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.