Életközeli élmények

Lélekhíd

Lélekhíd

Bullshit nélkül. A spiritualitásról

2017. január 26. - FittAnyu

Némi sör és házipálinka könnyen szókimondóvá teszi az embereket, a leplezetlen életérzés kimondása pedig igencsak elgondolkodtató tud lenni a viselkedős hallgatóság számára. Nemrég egy eseményen a pozitív gondolkodásról és Istenről beszélgettünk. Érződött, hogy a téma mindenkit érint valahogy, de belenézni a tükrébe valahogy senki nem akart túl mélyen, ezért a beszélgetés megmaradt a felszínesség szintjén, amolyan időtöltésnek. Mígnem egy fiatalember, úton a büféasztal felé, nem summázta a saját meglátását, miszerint az 'élet úgy szar, ahogy van. Hol volt Isten, amikor a feleségem elment egy idiótával és vitte a gyereket, a kocsit, mindent?' Egyik pillanatról a másikra megtört a máz és elővillant az anyag nyers és természetes valójában. Pedig szeretjük a mázat. Szeretjük, ha csillog, ha színes, ha a kedvünkre formálhatjuk vele a látványt.

Őszintének lenni nagyon nehéz. Levenni a viselkedés, a szerep álcáját, és megmutatnunk magunkat teljes valónkban. De a vágy ott van bennünk rá, amit különféleképpen próbálunk előhozni magunkból. Jó esetben sikerül felfedeznünk a lényeget, és működtetnünk anélkül, hogy függővé válnánk az italtól, drogtól, különféle szerektől, de ne legyünk álszentek ebben sem, néha igenis kell egy kis segítség, hogy elveszítsük az eszünket és helyette megtaláljunk valami mást. Választanunk muszáj, és hogy jó-e az irány, néha csak évek múltán derül ki. És amikor elakadunk, jaj, mennyire utáljuk a világmegváltó választ, hogy hallgass a szívedre. Annyi mindent hallunk, na de hol van ebben a szívünk hangja, hogy kell ezt csinálni 'normálisan'?

Emlékszem, amikor eljutottam életem első Prananadi tanfolyamára, a külső körből nézve én is viccesnek találtam, hogy valaki bármiről is beszéljen, minden mondatába belesző valami ezoizé dolgot, ami egy idő után már nem is annyira tűnt viccesnek, inkább 'sok' volt és kiábrándító. Pont mint az MLM-esek, amikor mindenre van egy jó megoldásuk, de valahogy azt a benyomást keltik, hogy épp annyi emberség van mindebben, mint egy kőszoborban. Öt tanfolyam távlatából persze, ma már tudom, hogy az út kezdetén nem is annyira könnyű megbirkózni azzal az élménnyel, amit akkor látsz meg, amikor feltárul előtted egy új világ, amiről addig, az ajtón kívül, sejtelmed sem volt. És érthető a lelkesedésed is, hogy szeretnél mindenkit magaddal ragadni, megmutatni a csodát, amit te már látsz. Csak éppen elfelejtetted, hogy ezt te is csak akkor láttad meg, amikor kész lettél belépni azon az ajtón. Évek óta akarom elmesélni Lacinak, milyen volt az a bizonyos palaui fagylalt ott, Szardínián, ahol akkor jártam, amikor még nem ismertük egymást. Már nem is emlékszem az ízére csak az élményre, hogy minden íz olyan volt, mint valami csoda. Azóta minden fagylaltozásnál ezt az élményt keresem, hogy meg tudjam neki mutatni, de nem találtam még ahhoz foghatót, ezért hiába, el kell mennünk együtt is és megkóstolni. 

Azon az első tanfolyamon épp életem legsötétebb vermében ültem. Mit is beszélek!? Ülni nem tudtam a sérvem miatt, inkább csak futkostam, legbelül legalábbis, mint az a bizonyos mérgezett egér. Nálam így jelentkezett a depresszió. De valahol mélyen, a tudatomban vagy a tudatalattimban, biztos voltam benne, hogy valahol ott van a megoldás, csak még nem látom. Ösztönösen az érzéseket kerestem. A szívem olyan kemény volt, mint egy teknős páncélja, persze, ezt akkor még nem vettem észre, csak azt, hogy olyan vagyok mint egy gubó. Egy sértett, fájó, didergő gubó...  És elkezdtem újra a kedvencemet, Loreena McKennitt hallgatni. A CD-t, amit egy barátomtól kaptam még sokkal korábban. És megtörtént, aminek meg kellett történnie. Sírtam mindenen. Hol örömömben, hol bánatomban. Áradtak bennem az érzések és ahogy kezdett tisztulni, kivilágosodni, megjöttek a válaszok is. Szépen, lassan. És minden a helyére került bennem, vagy legalábbis minden, ami fontos volt. Már csak végig kellett csinálni.

Megértem, ha azt mondod, nincs erőd. Nekem sem volt. De visszakaptam. Picit minden nap erősebb lettem. És ahogy egyre több lett a fény bennem, egyre több lett a hitem is. Éreztem, hogy ez a valódi megszületésem, és pont olyan fájdalmas, mint egykor, amikor megláttam a világot. Kérded, hol van Isten, amikor a szíved kiszakítják a helyéről? Kérdem én, hol voltál TE, amikor az öröm áradt feléd? Észrevetted? Megélted? Éreztél hálát, a Nap melegében fürdőzve, az eső kopogását hallva, a szeretted arcát látva? Ha volt pénzed, munkád, családod, otthonod? Kezeid és lábaid? Mondtad, hogy szeretlek, vagy az örök elégedetlenkedő voltál, akinek semmi nem elegendő, akinek semmi nem elég jó, aki mindig valami mást akar, mint ami épp megadatik számára? Mit adtál te hozzá a nagy egészhez?

Megszületünk, felnövünk, és azt gondoljuk, a világ essen hasra tőlem. Én vagyok itt a lényeg kéremszépen, mindenki más legfeljebb a futottak még kategóriában nevezhet. És törtetünk, felhalmozunk, pletykálkodunk. Ha pedig baj van, kérdőre vonjuk Istent, mégis, hogy gondolja, hogy nem áll ott minden pillanatban a karmesteri varázspálcával és tesz rendet, hogy nekem jó legyen.

Van egy törvény, amit sokan sokféleképpen leírtak már, de a lényeg mindegyikben ugyanaz. Ez az univerzum egyik alaptörvénye. Mindannyiunknak megvan a maga Istenképe. Isten, Buddha... akit elkeseredésünkben, csodálatunkban megszólítunk. Én úgy jellemzem, a teremtő energia. Minden, ami körülvesz bennünket, beleértve a tárgyakat, az érzelmeket, minden energia. És olyan, mint a fény vagy a hang, hullámokban terjed. Ez az energia folyamatos áramlásban van. Kiáramoltatsz és beáramoltatsz, adsz és kapsz. Te, én, mindannyian. És ebben a körforgásban van helye és szerepe a szeretetnek, a szexualitásnak, az anyagi javaknak, az emberi kapcsolatoknak, a kommunikációnak, a hivatásnak, az intuícióknak, a spiritualitásnak. És akkor vagyunk kerek egészek, ha ezek a területeink harmóniában vannak, és képesek vagyunk egységben működtetni, áramlásban tartani őket. Ugye, érzed te is, hogy ez az áramlás nem tartható fenn egészségesen, ha csak a markunkat tartjuk. Ha felborul a harmónia, az olyan, mint amikor a fogaskerekek közé homok kerül, akad, zörög, szétesik. De ahogy a fogaskerekeket is meg lehet javítani, úgy a harmónia is visszaállítható. De dolgozni kell vele. És ez a munka sokszor áldozat. Nehéz és gyötrelmes, mert önmagunkkal, a határainkkal, korlátainkkal, az örökségünkkel, a félelmeink démonjával kell megküzdenünk. De ez is a saját énünk, amiből ki kell pucolnunk az üledéket, amit felhalmoztunk. És akkor a világ is egy kicsivel fénylőbb lesz.

El tudom neked mesélni, milyen volt, amikor lepergett előttem az életem filmje, de egy halálközeli élményem alkalmával sem láttam, csak olvastam arról a bizonyos alagútról, aminek a végén ott dereng a fény. Úgy képzelem, ez maga az élet fénye. Nem a létezésé, hanem az életé. És minél tisztább, minél fényesebb, annál élettel telibb.

spiritualitas_1.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr2612157731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása