Elsőre nem úgy festett, mint álmaim lovagja. Idősebb volt nálam, kicsit már őszült is, a nevével is nehezen barátkoztam, de első pillanattól kezdve 'nyomult". Nem lehetett nem észrevenni, nem tudomást venni róla, ráadásul a humora mindenre gyógyírként hatott. Teltek a hónapok és a külsőségek mögött lassan kezdtem ŐT is meglátni.

A szerelem úgy zúdult rám, mint egy mindent elsöprő felismerés, hogy kiteljesedhetek. Megélhetem a nőt, a gyengédet, a buját, az érzékit és szenvedélyest... Az asszonyt és anyát... Hagytam, hogy megtörténjen, hogy átjárjon, magával ragadjon. És sodort az ár, de én tudtam, hogy ez az én folyóm, az én hajóm. Az évek pedig múltak. Mit múltak? Robogtak. Egy pici gyerekek... kettő... óvoda... iskola... amikor egyszer csak felemeltem a tekintetem.

Ki tudja, meddig néztem volna még a már nem is létező hajóm korhadozó deszkáit, ha nem jön egy betegség. Egy amolyan rejtélyes, senki nem tudja az okát tünettel. Nem volt súlyos, de ahhoz pont elég volt, hogy foglalkoznom kelljen vele, hogy foglalkoznom kelljen magammal. És amikor így végre szétnéztem, csupa ismeretlen dolog nézett vissza. 

Nem tudtam, mi történt, mi változott meg, hol veszítettem irányt, de éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Sőt, már azt sem tudtam, hol van az én helyem. Elkeveredtem... 

Van úgy, hogy a válaszokat keressük, de még a kérdéseink sincsenek meg. Csak érzések vannak. Érzés, hogy valamit meg kell találnom. Valamit, amiről addig azt sem tudtam, hogy az enyém.